Számos tanulmány igazolja, hogy a sírás érzelmileg felszabadító hatású, és számos fizikai előnye is van (pl. méregtelenítés a könnyek által). Miért érzik mégis legtöbben rosszul magukat ha mások előtt elsírják magukat? Miért megatív még mindig a sírás társadalmi megítélése? Korábban is foglalkoztam ezzel a témával, mert én például szégyelltem az örömkönnyeket és azt, amikor meghatottságtól fojtogatta a torkomat a sírás. Nem akartam kimutatni ezeket az érzéseket, több program is működött bennem, ami megakadályozta ezt.
Vannak akik a fájdalomra nem (vagy sem) engedik magukat sírással reagálni. Azt gondolhatnánk, hogy főleg a férfiakra jellemző ez, hiszen a hagyományos nevelés szerint "a nagyfiúk nem sírnak". De meglepően sok nő is érzi úgy, hogy nem mutathatja gyengének magát, vagy hogy nem terhelhet másokat a sírásával. Itt rögtön két korlátozó hiedelmet is beazonosíthatunk: "a sírás a gyengeség jele" ill. "a sírásom másokat zavar, kényelmetlenül érzik magukat a környezetemben". Bár előfordulhat mindkettőnél, hogy bizonyos esetekben ez igaz, mégis ha valaki bármelyiket is általános igazságként őrzi a tudatalattijában ("falfeliratai között" - ahogy Gary Craig mondaná), akkor ideje azt kopogtatással felülírnia.
Kopogtatás közben ügyfelekkel gyakran tapasztalom meg, hogy könnybe lábad a szemük vagy remegni kezd a hangjuk, és küzdenek a sírás ellen. Ilyenkor bátorítom őket, hogy engedjék csak nyugodtan el magukat, nekem nem kellemetlen ha sírnak, sőt! Persze nem arról van szó, hogy a kopogtatás fájdalmas folyamat lenne, a sírás a feloldás eszköze lehet.
Ma egy olyan ügyfelet "ríkattam meg", aki elmondása szerint sosem szokott sírni. Miután megnyugtattam, hogy ez jó jel, és máskor is nyugodtan engedje ezt meg magának, akkor azt mondta: "na jó, akkor majd elvonulok egy üres szobába és jól kisírom magam". Puff! Beugrott édesanyám képe, aki mindig elvonult a bajával, nem akart terhelni vele bennünket. Erre gondolva megszületett bennem az a gondolat, amit korábban nem láttam ilyen tisztán, de most ennek az ügyfelemnek remélem segítettem vele:
"Ne gondold, hogy a családodat zavarja a sírásod. Eleve tehetetlennek érzik magukat amiatt, hogy a problémád megoldásában nem tudnak segíteni. Ha elvonulsz, kizárod őket arra az időre az életedből, megtagadod tőlük a lehetőségét annak, hogy fizikailag is kifejezzék az együttérzésüket, megölelhessenek és érezhessék, hogy valamit mégis tudnak érted tenni. Közelebb kerülhetnek az egység megéléséhez."
Persze családja válogatja... de én szeretném hinni, hogy így van.
